A tudatlanság kősziklájára épült globális birodalom

A Global Empire-t is, mint annyi minden mást, a következményeiről lehet megítélni. Azaz a fát a gyümölcséről. Az előzőekben már részleteztük, hogy a szabadjára engedett és teljesen gátlástalanná vált korporációs hatalom egész népeket taszít függőségbe, amely alig különbözik az ókori rabszolgaságtól. Az eladósítás révén kialakult függőség az emberi nyomorúság legváltozatosabb formáit hozta létre. Az adósságteher, amelytől bolygónk lakói egyre inkább képtelenek kivonni magukat, mindent elnyelő ingoványnak bizonyult. Az eladósodott népek hiába tesznek emberfeletti erőfeszítéseket, nem képesek ettől a tehertől megszabadulni és elmerülnek az adósságfüggőség mocsarában.

Nemcsak az egyes személyek, de a gazdasági szereplők is úsznak az adósságban. Gyakran még jó nevű vállalatok is csak annyit képesek profitként előállítani, amivel éppen esedékes adósságszolgálati terheiket fizetni tudják. Kijelenthetjük, hogy a világcégek többsége is csak könyvelési trükkökkel tudja fenntartani fizetőképességét, többségük olcsón kényszerül elkótyavetyélni értékeit, csakhogy teljesíteni tudja adósságszolgálati kötelezettségeit. De nemcsak az egyes emberek és a vállalatok, hanem az egyes országok is el vannak adósodva. Minél nagyobb és gazdaságilag teljesítőképesebb egy állam, annál inkább el van adósítva. Az Egyesült Államok ma a világ legeladósodottabb országa és összesített állami, állampolgári és kereskedelmi adóssága a nemzetközi beruházó-bankárok felé elérte a 22 trillió dollárt, ami sokszorosa annak a dollármennyiségnek, amely az ország gazdaságában még megtalálható. A világ többi országa is hasonló helyzetben van és Földünk államainak összesített adóssága a sokszorosa annak, mint amennyi pénzzel ezek az országok együttesen rendelkeznek. Ezt az adósságot soha nem lehet kiegyenlíteni.

Ha lenne olyan ország, amely elhatározná, hogy megfizeti adósságát, akkor a gazdaságának a működését biztosító valamennyi pénzt a hitelező beruházó bankárok pénzintézeteinek a számláira kellene átutalnia. Ez azt jelentené, hogy az adott ország gazdasága leállna és lakossága katasztrofális nyomorba süllyedne. De még ebben az esetben sem tudna megszabadulni az adott ország már meglévő adósságterheitől. Ha közelebbről szemügyre vesszük azokat az országokat, amelyek ilyen kísérletet tettek adósságaik rendezésére, akkor láthatjuk, hogy pontosan ez történt. Argentínában, Peruban, Brazíliában, Mexikóban és más országokban eltűnt a pénz és átkerült a nemzetközi bankkartell számláira. A súlyos belső pénzhiány pedig folyamatosan nyomta lefelé az életszínvonalat, pusztította az infrastruktúrát és megbénította a gazdasági tevékenységet.

Az eladósítás célja nem az adósság visszafizetése, hanem a világ népeinek az alárendelése a korporációk és a korporációkat tulajdonló nemzetközi bankárok akaratának. Egy olyan világgazdaságban, ahol a hitelező bankárok és intézményeik gyakorolják a hatalmat, az igazi cél ennek a hatalomnak a fenntartása, és ha lehetséges, a további növelése. A nemzetközi pénzkartell és korporációi folyamatosan veszik át egész országok gazdasági életét. Az egyes nemzetek kormányai egyre szervilisebben megalázkodnak a nemzetközi bankkartell és korporációi előtt. Tevékenységük egyre inkább az általuk diktált politika megvalósítására szorítkozik.

A hitelező és adós kapcsolatában a hitelező a meghatározó szereplő. A nemzetközi pénzkartell a saját magán-monopóliumává tette a pénz levegőből történő előállítását és így korlátlan mennyiségű hitelpénz felett rendelkezik. Ezzel a fedezet nélküli hitelpénzzel azonban igényt formál tényleges értéket képező vagyontárgyak tulajdonára. Levegőből előállított pénzét csak úgy adja kölcsön, ha az értéktermelő reálgazdaság szereplői hagyják jelzáloggal megterhelni ingatlanaikat és biztosítékul felkínálni más, valódi értéket jelentő vagyontárgyaikat. A reálgazdaságban mindig kevesebb pénz forog közvetítő közegként, mint amennyinek onnan ki kell áramlania. A visszafizetendő hitel automatikusan megnövekszik a kamattal. Ezért nagyobb az összege, mint a felvett hitelnek. Az ily módon előálló pénzcsökkenés a reálgazdaságban kikényszeríti egy sor gazdasági szereplőnek a fizetésképtelenségét. Ezeknek a csődbe jutott adósoknak aztán a bankok elveszik a jelzáloggal megterhelt vagy biztosítékként átadott tényleges értéket jelentő tulajdonát. Ha tehát egy adós nem akarja vagyonát elveszíteni, akkor kénytelen még jobban eladósodni és még több kamatfizetési kötelezettséget magára vállalni. Ily módon egyre inkább alárendelődik a pénzkölcsönzőknek, akiknek a felette gyakorolt hatalma egészen addig növekszik, amíg abszolúttá nem válik.

A nemzetközi pénzkartell már jelenleg is szinte abszolút hatalmat gyakorol a reménytelenül eladósított kormányok, a fizetésképtelen iparvállalatok és minden jelzáloggal megterhelt gazdasági szereplő felett.

Amikor a demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető szervezett magánhatalom írja elő a kormányoknak, hogy mit tegyenek, az a rendszer nem nevezhető többé demokratikusnak. A közhatalmi szférában még fellelhető demokratikus folyamatok és technikák csak kulisszául szolgálnak a rejtőzködő valódi hatalom számára. A társadalom erről a helyzetről csak úgy szerezhetne tudomást, ha tájékoztatnák róla a tömegtájékoztatási intézmények. Az elektronikus és nyomtatott sajtó azonban teljesen a pénz szervezett magánhatalmától függ: vagy úgy, hogy a pénzkartell a tulajdonosa, vagy úgy, hogy teljesen el van neki adósodva. Ilyen körülmények között valódi szólás és sajtószabadságról nem beszélhetünk.

Ameddig a nemzetközi pénzkartell és a beruházó bankárok egy kis csoportja a gazdasági élet közvetítő közegének a magánmonopóliuma révén meg tudja határozni népek és kormányok sorsát a hitelek nyújtásával vagy megtagadásával, nem beszélhetünk sem szabadságról, sem nemzeti önrendelkezésről. A mesterséges ködösítés, félretájékoztatás, a tudatosan előidézett káosz eredményeként az emberek többsége ma még nem képes a bonyolult pénzviszonyokban kiismerni magát. A hatalmat kézben tartó és felelősségre nem vonható pénzügyi elit szinte észrevétlenül szerezte meg ezt az abszolút hatalmat. Onnan lehet tudni, hogy mennyire kártékony ez a hatalom, hogy nyomában soha nem látott mértékűvé nőtt a nyomor és a szegénység megjelent a világgazdaság centrum-országaiban is.

Ez a cím semmi újat nem tartalmaz, mégis megismételjük, mert jelentése még mindig nem ment át a köztudatba. Kevesen teszik fel a kérdést, hogy ha az egész világ a feje búbjáig adósa a beruházó bankároknak, és ha az adósság nagyobb, mint a világ összes pénze, akkor ezek a hitelezők honnan vették ezt a sok pénzt, és miképpen tudták azt kikölcsönözni? Erre a kérdésre valójában egyszerű a válasz, de az emberek többsége nem akarja, nem meri elhinni: A világtörténelem legnagyobb csalásáról van szó. Olyan csalásról, amely számtalan háborút okozott, sok millió ember életébe került és egész népeket pusztított el.

Felmerül a kérdés, hogy ha a szervezett magánhatalom, a nemzetközi pénzkartell megteheti ezt a varázslatot, akkor a közhatalom, az állam, a kormányok miért nem bocsátanak ki pénzt? Ha ez hitelpénzteremtés lehetséges a szervezett magánhatalom számára, akkor miért nem lehetséges a szervezett közhatalom számára? Ez nemcsak az adott államok, és kormányok joga lenne, de egyben kötelessége is, amit azonban nem teljesítenek. Ehelyett a működésükhöz szükséges pénzt kölcsönveszik a szervezett magánhatalomtól azzal, hogy a beszedett adóból majd kamatostul visszafizetik. Ha az adóbevételeik fedezetére nem hitelpénzből finanszíroznák a kormányok közkiadásaikat, hanem a saját maguk által kibocsátott pénzből, akkor hatalmas adósságterheik után nem kellene kamatot fizetniük. A népszuverenitás demokratikus elvéből következik, hogy az annak részét képező monetáris szuverenitás is társadalom egészét képviselő közhatalmat illeti meg. Ezért az egyes államoknak és kormányzatoknak nem is szabadna monetáris szuverenitásukról lemondani és azt átengedni a szervezett magánhatalmat képviselő nemzetközi pénzkartellnek.

Nem nehéz belátni, hogy ez a pénzuralmi rendszer, amelyet Arisztotelész a társadalom szükségleteire termelő ökonómiával(közgazdasággal) szemben krematisztikának (pénzgazdaságnak) nevezett, fenntarthatatlan rendszer. Lehetővé teszi a világot uraló nemzetközi pénzkartell számára, hogy magánpénz-monopóliumára támaszkodva tetszése szerint szabályozza a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ezáltal a saját ellenőrzése alatt centralizálja a világ termelővagyonát és erőforrásait. Ennek a felmérhetetlen hatalomnak az egyedüli forrása az, hogy tudatlan, illetve megvásárolt politikusokkal legalizáltatni tudta a pénzhamisítás monopóliumát a maga számára.

A nemzetközi pénzkartell semmiféle értéket nem állít elő, és az általuk létrehozott nemzetközi rendszer részeként létrehozott magyarországi bankrendszer sem állít elő semmilyen értéket. Ugyanakkor köztudomású, hogy a pénzintézetek és a bankok minden képzeletet felülmúló hatalmas profitot tesznek zsebre évről évre, és cserébe nem adnak semmit a társadalomnak. Magyarországon a bankok, amelyek 82%-ban külföldi tulajdonban vannak, a betétesektől, illetve külső forrásokból szerzett pénznek a tizenkilencszeresét kölcsönözhetik ki, természetesen kamatra és fedezet megkövetelésével.

Valójában az úr és a szolga viszonyának posztmodern változatával állunk szemben, amikor is a pénzteremtés lehetőségével rendelkező bankárok gyakorolják a hatalmat a gazdasági szereplők, a mezőgazdasági gazdálkodók és értékelőállító dolgozók, de a kormányok felett is. Ez a rejtett uralom a hatalmas vagyoni egyenlőtlenségek okozója. Felmerül a kérdés, hogy miért és meddig kell még elviselnie az emberiségnek ezt a rendszert? Ez annál inkább jogos kérdés, mivel viszonylag egyszerű lenne az emberiség nyomorúságát okozó uzsoracivilizációt megváltoztatni. A népszuverenitás révén legitimált kormányoknak, a közhatalom gyakorlóinak egyszerűen vissza kellene venniük az úgynevezett monetáris felségjogokat a nemzetközi pénzkartelltől. Azaz kizárólag a közhatalom, az állam bocsáthatna csak ki pénzt és osztaná szét kamatmentes használatra az értékelőállító és termelő gazdaság szereplői között. A közhatalom a közpénzrendszer segítségével megfelelően tudna gondoskodni arról, hogy kellő mennyiségű közvetítő közeg – pénznek nevezett jel – álljon a termelőgazdaság rendelkezésére azért, hogy az megfelelően tudjon működni. Bármely kormány az adott ország választópolgárainak a támogatásával visszavonhatná a nemzetközi pénzkartelltől azokat az előjogokat, amelyekkel ezt a romboló hatású hatalmát gyakorolja. Ehhez természetesen politikai akaratra lenne szükség, amelyet a kormányzatok csak hatalmas népi nyomásra kényszerülnének tanúsítani.

További gondot jelent, hogy azok a csoportok is, amelyek már felismerték ennek a pénzuralmi rendszernek egyik vagy másik összefüggését, nem rendelkeznek egységes diagnózissal és a hatékony terápiát szolgáló stratégiával. Ezért átütő eredményt nem sikerült elérniük. A szegénység terjed és fokozódik az igazságtalanság. Elszegényedve egyre többen veszítik el önrendelkezésüket, s a természeti környezet feltartóztathatatlanul pusztul tovább.

Ha kellő létszámú kortársunk értené a kamatszedő hitelpénzrendszer működését, hogy az milyen módszerekkel, mennyire aránytalanul gazdagít egy kis létszámú bankárkasztot, miközben egész népeket taszít adósságfüggésbe, továbbá hogy a pénzkartell nemcsak pénzügyeiket, gazdaságukat, de tömegtájékoztatási rendszerüket is ellenőrzi, akkor már hatékonyan lehetne fellépni a közpénzrendszer visszaállítása érdekében.